Minden olyan betegnél inzulint alkalmaznak, akinél nem lehet eldönteni a kezelés kezdetekor a cukorbetegség típusát.

Az inzulin szájon át hatástalan, a bõr alá bejuttatva (szubkután, rövidítve sc.) injekcióval kerül a keringésbe. Ez a bejuttatási mód nem tökéletes, két azonos mennyiségû inzulininjekció között nagy különbség (30-50% is) lehet felszívódásban. A felszívódás sebessége a beadás helyétõl is függ – pl. gyorsabb a hasba, mint a karba és a farba adottnál. Az inzulininjekciók különbözõ testtájékra történõ rendszertelen beadása nehezen magyarázható vércukor-ingadozásokhoz vezethet. A magasabb hõmérséklet, a mozgás, az inzulinbeadás helyének masszírozása gyorsítja az inzulin felszívódását.

Korábban az inzulinok két típusú kiszerelésben kerültek forgalomba. A hagyományos ampullás inzulinok 1 ml-e 40 NE (Nemzetközi Egység – ebben mérjük az inzulin adagját) inzulint tartalmazott. 1 db 10 ml-es ampullában tehát 400 NE inzulin volt. Ez a kiszerelési forma ma már nem kapható, minden inzulin 1 ml-e 100 NE-et tartalmaz.

Az ún. patronos (penfill vagy cartridge) inzulinok 1 ml-ében 100 NE inzulin található. 1 db 3 ml-es patronban tehát 300 NE inzulin van. Ezeket a patronokat adagolótollakba kell helyezni. Ezek a tollak egyre több mindent mutatnak – pl. hogy hány egység inzulin van még a tollban, mennyit adott be a beteg, mikor adta be az injekciót. Léteznek bizonyos körülmények között praktikusan használható eldobható tollak is.

Korábban állati inzulinokat használtak, ezek mindegyike kivonásra került Magyarországon. Az inzulin döntõ többségét géntechnológiai úton állítják elõ, ezek felépítése megegyezik az emberi inzulinéval. Az ún. inzulinanalógokat az emberi inzulin módosításával, aminosavai cseréjével állítják elõ. Ezáltal kedvezõ módon változhat az inzulin hatásának kezdete, tartama.

A legfontosabb inzulinkészítmények jellemzõi

Leggyakoribb inzulinkezelési stratégiák

Minden inzulin kezelés elkezdésének feltétele a beteg oktatása, az inzulin beadási technikájának ismerete, az inzulinkészítmény legfontosabb tulajdonságainak (pl. hatáskezdet, tartam) elsajátítása.

Egyszer adott inzulin
Ennek egyik formája, amikor a beteg lefekvéskor, 22 óra körül ad magának közepes hatástartamú, vagy elhúzódó hatású inzulinanalógot, napközben pedig szedi a vércukorcsökkentõ tablettáit. Az este adott inzulin segítségével normalizálódhat a vércukorszint reggelig, és napközben a saját inzulin termelése elégséges. E kezelés megkezdése nem igényel kórházi beállítást. Biztonságosan emelheti a beteg is az esti inzulinadagot a reggeli éhomi értékek ismeretében. Általában lefekvéskor kezdetként 8 NE Lantust, vagy Levemirt, illetve 8 NE Insulatard HM vagy Humulin N inzulint ad a beteg. Az inzulin adagja a reggeli éhomi vércukorszintek ismeretében emelhetõ, ha azok meghaladják a 8 mmol/1-t. 3 naponta 2 NE-el emelhetõ az inzulindózis, amíg a reggeli glukóz értékek 8 mmol/l alá nem kerülnek. Általában ezt nem emeljük 30 NE felé, akkor más kezelési stratégiát szükséges választani. Ennek a kezelési módnak a leghatékonyabb eszköze ma a Lantus (glargine) inzulin.

Kétszer adott inzulin
A beteg reggeli elõtt és vacsora elõtt gyors és közepes hatástartamú inzulint ad. A kétféle inzulint vagy a beteg szívja fel egy fecskendõbe – elõször mindig a gyors hatástartamú inzulint, vagy pedig eleve elõkevert inzulint ad. Ez a kezelés megfelelõ lehet 2-es típusú cukorbetegség esetében, ma már gyakorlatilag nem használatos 1-es típusú felnõtt diabéteszeseknél.

Háromszor adott inzulin
A beteg reggeli elõtt és vacsora elõtt gyors és közepes hatástartamú inzulint ad, délben pedig rövid hatástartalmú készítményt.

„Intenzív" inzulinkezelés
Ez a terápia megpróbálja utánozni az élettani inzulinkiválasztást. A beteg kap ún. alap- vagy bázisinzulint. Ennek feladata, hogy éhezési állapotban, étkezések között normális tartományban tartsa a vércukrát. A máj cukrot termel, ezért étkezések nélkül is szükséges inzulint adni. A bázisinzulint 1-3 alkalommal alkalmazzák, és a fõétkezések elõtt gyors vagy ultragyors hatású inzulint adnak. A kezelés lényege, hogy a beteg vércukorszintjétõl, diétájától, mozgásától függõen megtanulja a szükséges inzulin- és étrendi módosítások elvégzését, korrigálását.
Ennek a kezelésnek az alapfeltétele a beteg megfelelõ oktatása, ismerete. Vércukor-önellenorzésre (napi 3-5 mérés), vércukornapló vezetésére van szükség.
A kezelés beállításához diabetológiában jártas dietetikus, oktatónõvér, belgyógyász illetve gyermekgyógyász együttmûködése szükséges. Ha a beteg nem tudja, vagy nem akarja elsajátítani a megfelelõ ismereteket, ha nem végez megfelelõ számú vércukormérést, és nem tudja a kellõ módosításokat elvégezni, értelmetlen e kezelésmód, nincs elõnye a napi négyszer-hatszor adott inzulinnak. Nem igaz tehát, hogy ez a séma automatikusan jobb eredményeket ad, mint a hagyományos inzulinterápia. Adott betegnél lehet, hogy jobb anyagcsere-helyzetet eredményez pl. a kétszer adott premix inzulin megfelelõ étrend mellett. Ha viszont adottak ennek a beállításának a fenti feltételei, a beteg (és orvosa) megfelelõ ismeretei, akkor jobb anyagcsere-helyzetet lehet elérni, mint a hagyományos inzulinterápiával.